Van az a nap, amikor teljesen túl teszel önmagadon. És eljön az a nap, amikor rá jössz arra, hogy fel kell nőnöd. A gyerekes viselkedések összes formáját mellőznöd kell az életedből, és meg kell komolyodnod. Ez a nap, az a nap.
Az elmúlt hét a nosztalgiázásé volt. Végig néztem néhány képet a " lázadó korszakomból", elolvastam az összes irományomat, melyet kamasz énem alkotott. Sok mosoly. Ennyi reakciót váltottak ki az emlékeim.
Az elmúlt néhány hónapban, és talán évben túlságosan is a külsőre alapoztam. Nem csak a külvilággal kapcsolatban, hanem önmagammal szemben is. Imádtam a kis magassarkúimat, a csini virágos rucijaimat, a hajamat igyekeztem mindig egyenesre beállítani, harcolva a kusza göndör tincseimmel. Mindig sminkeltem magam, hogy eltakarjam a mosoly okozta ráncokat, és persze az éjszakázások okozta karikákat a szeme alatt. Mindig a tökéletességre törekedtem, és persze még egy átlagos sem jött össze.
Az emberek előtt egy álarcot hordtam, hogy ne lássák a védtelen, és gyáva valódi énemet. A környezetem elvárásainak eleget akartam tenni, és elnyomtam azt, aki igazán lehettem volna. És azt hiszem már túl késő újra a régi énemet kergetni.
Fura, de számomra boldogságot okozott az, hogy a körtefa alatt, egy pléden üldögélve, kakaót szürcsölgetve szavakká formáljam a gondolataimat. És most is jól érzem magam melegítőben, befont hajjal, melyből néhány tincs kilóg. Természetesen. És azt hiszem ez vagyok én.
Az az ember, aki imád agyalni a dolgokon. Talán túlságosan is. Az, aki imádja a természetet, a sétákat, az eső illatát, a napsütést, mindent. Az, akit boldoggá tesznek olyan apró dolgok, minthogy este a lépcsőn üldögélve, a kis naplócskájával a kezében élvezheti a tücskök ciripelését. Az, aki fél úgy nagyjából mindentől, de ha szembenéz a félelmeivel, nagy dolgokat képes elvégezni. Az, akit az érzelmei irányítanak. Az egyik pillanatban pörög, mint a mérgezett egér, a másik pillanatban pedig a béka feneke alatt van. Az, aki nem is kicsit gátlásos, de ha találkozik a megfelelő emberrel, sikerül levetkőznie azt. Az, aki imád futni, táncolni, beszélni, beszélni, és beszélni....Az, aki valami bizarr dolognak köszönhetően igenis imád tanulni. Az újdonság varázsa egyszerűen elbűvöli, és mindig a változásra törekszik. Az, aki állandóan harcol önmagával, azért, hogy másoknak jobb legyen ezáltal. Az, aki sokszor elnyomja az érzéseit, csakhogy eleget tegyen a " társadalom elvárásainak". Az, aki sokszor nem meri elmondani a saját véleményét, félve a reakcióktól. Az, aki képes megváltoztatni egyik percről a másikra a véleményét, és képes őrültségekre vetemedni, ha éppen nem nyomja el a vágyait.Az, aki örökösen a jövőt tervezi, mégis még mindig a múltban él. Egyszerűen ez vagyok én. Ez mind, és lehet, hogy még több.
Eszem ágában sem volt egy sorsfordító változás gondolata. Azt hiszem, így a második X-hez közeledve, engem is elkapott a kapuzárási pánik. Nem vagyok már tizenéves. Egyszerűen már nem tehetek úgy, mintha a cselekedeteimnek nem lennének következményei. Nem félek attól, hogy sokan megszólnak majd, hogy hülye vagyok, és fiatal. Nem. Mert vannak álmaim, melyeket csakis kellő komolysággal tudok megvalósítani. Az emberek változnak, eltűnnek az életedből, helyettük jönnek újak. A saját filmedben egyedül te vagy a főszereplő, és nem érdemes a mellékszereplőkkel foglalkozni, csakis azzal, hogy a történeted vége ne horror legyen.
Újra elzárom magam a világtól? Nem. Csak egyszerűen vége a kamasz éveknek, a tombolásnak, és ideje végre érett felnőtté válnom. Mert senki nem teszi meg helyettem.
Nos, nem teszek fogadalmakat, melyeket úgysem fogok betartani. Csak egyszerűen ésszerűen cselekszem majd. És ennyi.....
Az elmúlt hét a nosztalgiázásé volt. Végig néztem néhány képet a " lázadó korszakomból", elolvastam az összes irományomat, melyet kamasz énem alkotott. Sok mosoly. Ennyi reakciót váltottak ki az emlékeim.
Az elmúlt néhány hónapban, és talán évben túlságosan is a külsőre alapoztam. Nem csak a külvilággal kapcsolatban, hanem önmagammal szemben is. Imádtam a kis magassarkúimat, a csini virágos rucijaimat, a hajamat igyekeztem mindig egyenesre beállítani, harcolva a kusza göndör tincseimmel. Mindig sminkeltem magam, hogy eltakarjam a mosoly okozta ráncokat, és persze az éjszakázások okozta karikákat a szeme alatt. Mindig a tökéletességre törekedtem, és persze még egy átlagos sem jött össze.
Az emberek előtt egy álarcot hordtam, hogy ne lássák a védtelen, és gyáva valódi énemet. A környezetem elvárásainak eleget akartam tenni, és elnyomtam azt, aki igazán lehettem volna. És azt hiszem már túl késő újra a régi énemet kergetni.
Fura, de számomra boldogságot okozott az, hogy a körtefa alatt, egy pléden üldögélve, kakaót szürcsölgetve szavakká formáljam a gondolataimat. És most is jól érzem magam melegítőben, befont hajjal, melyből néhány tincs kilóg. Természetesen. És azt hiszem ez vagyok én.
Az az ember, aki imád agyalni a dolgokon. Talán túlságosan is. Az, aki imádja a természetet, a sétákat, az eső illatát, a napsütést, mindent. Az, akit boldoggá tesznek olyan apró dolgok, minthogy este a lépcsőn üldögélve, a kis naplócskájával a kezében élvezheti a tücskök ciripelését. Az, aki fél úgy nagyjából mindentől, de ha szembenéz a félelmeivel, nagy dolgokat képes elvégezni. Az, akit az érzelmei irányítanak. Az egyik pillanatban pörög, mint a mérgezett egér, a másik pillanatban pedig a béka feneke alatt van. Az, aki nem is kicsit gátlásos, de ha találkozik a megfelelő emberrel, sikerül levetkőznie azt. Az, aki imád futni, táncolni, beszélni, beszélni, és beszélni....Az, aki valami bizarr dolognak köszönhetően igenis imád tanulni. Az újdonság varázsa egyszerűen elbűvöli, és mindig a változásra törekszik. Az, aki állandóan harcol önmagával, azért, hogy másoknak jobb legyen ezáltal. Az, aki sokszor elnyomja az érzéseit, csakhogy eleget tegyen a " társadalom elvárásainak". Az, aki sokszor nem meri elmondani a saját véleményét, félve a reakcióktól. Az, aki képes megváltoztatni egyik percről a másikra a véleményét, és képes őrültségekre vetemedni, ha éppen nem nyomja el a vágyait.Az, aki örökösen a jövőt tervezi, mégis még mindig a múltban él. Egyszerűen ez vagyok én. Ez mind, és lehet, hogy még több.
Eszem ágában sem volt egy sorsfordító változás gondolata. Azt hiszem, így a második X-hez közeledve, engem is elkapott a kapuzárási pánik. Nem vagyok már tizenéves. Egyszerűen már nem tehetek úgy, mintha a cselekedeteimnek nem lennének következményei. Nem félek attól, hogy sokan megszólnak majd, hogy hülye vagyok, és fiatal. Nem. Mert vannak álmaim, melyeket csakis kellő komolysággal tudok megvalósítani. Az emberek változnak, eltűnnek az életedből, helyettük jönnek újak. A saját filmedben egyedül te vagy a főszereplő, és nem érdemes a mellékszereplőkkel foglalkozni, csakis azzal, hogy a történeted vége ne horror legyen.
Újra elzárom magam a világtól? Nem. Csak egyszerűen vége a kamasz éveknek, a tombolásnak, és ideje végre érett felnőtté válnom. Mert senki nem teszi meg helyettem.
Nos, nem teszek fogadalmakat, melyeket úgysem fogok betartani. Csak egyszerűen ésszerűen cselekszem majd. És ennyi.....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése