Van az úgy, hogy elképesztő pillanatokat élsz át, és persze a mosoly le sem hervad az arcodról. De vannak pillanatok, amikor a pánik, a félelem, a fájdalom egyszerűen szinte süt egy pillantásodból is.
Az elmúlt időszak talán az eddigi év egyik legörömtelibb napjait hozta el számomra, de valami történt, és nem tudok szemet hunyni felette. Napokon át rágódtam rajta, szokásomhoz híven, és nem találtam a megoldást. Talán gyökerestül kell eltávolítani, ahogyan a gazokat is a szép virágoskertből. Hogy lényem újra ragyoghasson.
Egyáltalán nem vagyok jól, és most tényleg okkal. Mindig csak sírok, hogy összetörték már megint a lelkivilágom, és belém rúgtak egy jó nagyot, amikor már a padlón feküdtem. De ez most más. Fizikailag, és lelkileg is rosszul vagyok.
Már rég nem voltam szomorú, és most sem vagyok az. Bosszús, az nem is kicsit. És riadt. Talán még dühös is. De legfőképpen tanácstalan. És a legfurább az egészben az, hogy különös bátorságérzetem támadt, és harcolni akarok. Csak azt nem tudom, hogy miért, és egyáltalán kivel.
Néhány napja a sírást alig tudtam visszafojtani. Bármit csináltam, egyszerűen a könnyeim záporozni kezdtek. Az életkedvem a nullára csökkent, és csak tétlenül sétáltam egyik szobából a másikba. Őrült módon a kerestem a megoldás kis fénycsóváját, de csak sötét lyukat találtam helyette.
Nem tudom, hogyan tovább. Mindig van egy " B " tervem, de most semmi nincs, amibe kapaszkodjak.....
Persze az emberek nem értenek, és csak bután néznek rám, a fejüket csóválva, és persze kapom megint az oltogatást, hogy túl agyalom a dolgokat, és persze el is túlzom a fennálló helyzet jelentőségét. De csak egy is a helyembe lenne, kíváncsi lennék, ő mit tenne.
Nem akarok menekülni. Nem. A lázadás azt hiszem minden félelmet kiölt belőlem. Egyszerűen csak egy bölcs tanácsra várok, hogy tovább tudjak gázolni a vízben.
Egyedül maradtam, mint a kisujjam. Senki nem tud segíteni, mert csak önmagamra számíthatok. Csak én tudom megoldani a problémát. És ez rossz érzés. De még milyen. Mindig volt valaki, vagyis egy ember, akire mindig támaszkodtam, és okos lénye terelt ebben a zavaros világban. De most ő sem tud adni mást, mint egy vállat, amelyen kisírhatom magam.
Valljuk be, mégis csak félek. Félek, hogy nem tudom kezelni egyedül a dolgokat. Hogy magamra maradok egész életemben. De nekem ez nem kell!!! Megint csak mosolyogni akarok, és élvezni az élet apró örömeit. És félek, hogy ez nem fog menni....és félek, mert félek.....
Az elmúlt időszak talán az eddigi év egyik legörömtelibb napjait hozta el számomra, de valami történt, és nem tudok szemet hunyni felette. Napokon át rágódtam rajta, szokásomhoz híven, és nem találtam a megoldást. Talán gyökerestül kell eltávolítani, ahogyan a gazokat is a szép virágoskertből. Hogy lényem újra ragyoghasson.
Egyáltalán nem vagyok jól, és most tényleg okkal. Mindig csak sírok, hogy összetörték már megint a lelkivilágom, és belém rúgtak egy jó nagyot, amikor már a padlón feküdtem. De ez most más. Fizikailag, és lelkileg is rosszul vagyok.
Már rég nem voltam szomorú, és most sem vagyok az. Bosszús, az nem is kicsit. És riadt. Talán még dühös is. De legfőképpen tanácstalan. És a legfurább az egészben az, hogy különös bátorságérzetem támadt, és harcolni akarok. Csak azt nem tudom, hogy miért, és egyáltalán kivel.
Néhány napja a sírást alig tudtam visszafojtani. Bármit csináltam, egyszerűen a könnyeim záporozni kezdtek. Az életkedvem a nullára csökkent, és csak tétlenül sétáltam egyik szobából a másikba. Őrült módon a kerestem a megoldás kis fénycsóváját, de csak sötét lyukat találtam helyette.
Nem tudom, hogyan tovább. Mindig van egy " B " tervem, de most semmi nincs, amibe kapaszkodjak.....
Persze az emberek nem értenek, és csak bután néznek rám, a fejüket csóválva, és persze kapom megint az oltogatást, hogy túl agyalom a dolgokat, és persze el is túlzom a fennálló helyzet jelentőségét. De csak egy is a helyembe lenne, kíváncsi lennék, ő mit tenne.
Nem akarok menekülni. Nem. A lázadás azt hiszem minden félelmet kiölt belőlem. Egyszerűen csak egy bölcs tanácsra várok, hogy tovább tudjak gázolni a vízben.
Egyedül maradtam, mint a kisujjam. Senki nem tud segíteni, mert csak önmagamra számíthatok. Csak én tudom megoldani a problémát. És ez rossz érzés. De még milyen. Mindig volt valaki, vagyis egy ember, akire mindig támaszkodtam, és okos lénye terelt ebben a zavaros világban. De most ő sem tud adni mást, mint egy vállat, amelyen kisírhatom magam.
Valljuk be, mégis csak félek. Félek, hogy nem tudom kezelni egyedül a dolgokat. Hogy magamra maradok egész életemben. De nekem ez nem kell!!! Megint csak mosolyogni akarok, és élvezni az élet apró örömeit. És félek, hogy ez nem fog menni....és félek, mert félek.....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése