Testem fáradt, lelkem kiégett. A szélcsend kavarogni látszik, s a harmónia sem töretlen már. A nyugalom, mely eddig átjárta testem, szinte megszűnik létezni.
Tudom, mindeni titkon áhítozik egy tündérkeresztanya után, aki egy csipetnyi varázslattal tökéletessé teszi az életét. De valljuk be, a tündérmesék ideje lejárt. Ez kérem a szörnyű valóság.
Szinte élvezem, amikor az emberek az életedet tökéletesnek hiszik, miközben néha a kínzó fájdalmaktól majd összeroppansz. Nem értik a problémádat, s csak nevetnek a küzdelmeiden. Talán így természetes...
Igazából imádom az emberi fajunk azon egyedeit, akikből az empátia kis csírája is hiányzik. Persze neked mindig megértőnek kell lenned, és persze kedvesnek. Ártatlanul mosolyogsz, miközben belülről a dühtől majd felrobbansz. legszívesebben néha az emberkékre ráborítanád az asztalt, és a képükbe ordítanád, ami bánt, de nem teheted, mert te nem vagy olyan. És ami a legidegesítőbb az egészben az az, hogy amikor neked lenne szükséged egy vigasztaló szóra, egy nyugtató ölelésre, természetesen a legtöbb elfordul tőled. Egy lelki szemetes ládának érzed magad, és talán az is vagy. Nincs mese, megszoksz vagy megszöksz alapon, vagy elviseled a valóságot, vagy menekülsz. Ahogyan mindig is tetted.
Nem az a gond, hogy nem szeret mindenki, hiszen te sem érzel magadhoz közel mindenkit. Nem. A probléma ott kezdődik, hogy vannak olyan egyedek, akik elméletileg a " barátaid ", és " fontos vagy nekik ", és " mindig melletted állnak és támogatnak ", ám amikor valamiféle bajszimatot éreznek aurád körül, eltűnnek a semmibe. Állhatsz te a szakadék szélén, érezheted magad a padlón, vagy fulladozhatsz a lélek süllyesztő tengerében, ők már rég a távolból integetnek csak vissza gunyoros mosoly kíséretében. Te nem tudsz tenni ez ellen semmit, hiszen te megérted őket, átérzed a helyzetüket, a bizalmad meg sem remeg. S néha még te érzed magad hibásnak az egész fennálló helyzetért. Minden marad a régiben...
Egy ideig. De aztán felcsillan elmédben a megoldás szikrája, s bár lelked mélyén megveted a viselkedés azon formáját, melyek kifordítanak önmagadból, mégis rálépsz arra az ösvényre, mely nyugalmat, és békét szül lényed egészében.
Te nem kérsz mást a tündérkeresztanyádtól, csak egy kis nyugalmat. Csöndet. Elképzelhetetlennek tűnik ebben a zajos világban, hogy a némaság bármely formája is belopakodjon az életedbe, de azért mégis vágyakozol utána. Nem érdekel, hogy elfordulnak majd tőled, és több lesz az ellenséged. Végre csak magaddal akarsz foglalkozni. Egyszer ebben az életben. Olyan nagy kérés ez?
Tudom, mindeni titkon áhítozik egy tündérkeresztanya után, aki egy csipetnyi varázslattal tökéletessé teszi az életét. De valljuk be, a tündérmesék ideje lejárt. Ez kérem a szörnyű valóság.
Szinte élvezem, amikor az emberek az életedet tökéletesnek hiszik, miközben néha a kínzó fájdalmaktól majd összeroppansz. Nem értik a problémádat, s csak nevetnek a küzdelmeiden. Talán így természetes...
Igazából imádom az emberi fajunk azon egyedeit, akikből az empátia kis csírája is hiányzik. Persze neked mindig megértőnek kell lenned, és persze kedvesnek. Ártatlanul mosolyogsz, miközben belülről a dühtől majd felrobbansz. legszívesebben néha az emberkékre ráborítanád az asztalt, és a képükbe ordítanád, ami bánt, de nem teheted, mert te nem vagy olyan. És ami a legidegesítőbb az egészben az az, hogy amikor neked lenne szükséged egy vigasztaló szóra, egy nyugtató ölelésre, természetesen a legtöbb elfordul tőled. Egy lelki szemetes ládának érzed magad, és talán az is vagy. Nincs mese, megszoksz vagy megszöksz alapon, vagy elviseled a valóságot, vagy menekülsz. Ahogyan mindig is tetted.
Nem az a gond, hogy nem szeret mindenki, hiszen te sem érzel magadhoz közel mindenkit. Nem. A probléma ott kezdődik, hogy vannak olyan egyedek, akik elméletileg a " barátaid ", és " fontos vagy nekik ", és " mindig melletted állnak és támogatnak ", ám amikor valamiféle bajszimatot éreznek aurád körül, eltűnnek a semmibe. Állhatsz te a szakadék szélén, érezheted magad a padlón, vagy fulladozhatsz a lélek süllyesztő tengerében, ők már rég a távolból integetnek csak vissza gunyoros mosoly kíséretében. Te nem tudsz tenni ez ellen semmit, hiszen te megérted őket, átérzed a helyzetüket, a bizalmad meg sem remeg. S néha még te érzed magad hibásnak az egész fennálló helyzetért. Minden marad a régiben...
Egy ideig. De aztán felcsillan elmédben a megoldás szikrája, s bár lelked mélyén megveted a viselkedés azon formáját, melyek kifordítanak önmagadból, mégis rálépsz arra az ösvényre, mely nyugalmat, és békét szül lényed egészében.
Te nem kérsz mást a tündérkeresztanyádtól, csak egy kis nyugalmat. Csöndet. Elképzelhetetlennek tűnik ebben a zajos világban, hogy a némaság bármely formája is belopakodjon az életedbe, de azért mégis vágyakozol utána. Nem érdekel, hogy elfordulnak majd tőled, és több lesz az ellenséged. Végre csak magaddal akarsz foglalkozni. Egyszer ebben az életben. Olyan nagy kérés ez?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése