Nem tehetek róla, nem bírom tovább...Tudom, hogy fájni fog, de nem érdekel.....
Furcsa érzés újra kitárnom lelkem kapuit, és hagyni, hogy egyre mélyebbre süllyedjek az önmarcangolásban. De jó érzés is, mert boldoggá tesz. Miért van ez?
Az előző napok annyira lesúlytottak, hogy szinte majdnem összeroppantam. Az emlékek, a régi érzések visszatértek, és gúnyos mosolyok kíséretében kínoztak.....és csak kínoztak. Én csak engedtem a bánatnak, és a fájdalmat régi ismerősként üdvözöltem. Mostmár nem létezhetek nélküle, ezt jól tudom. Egy jól működő kapcsolat a miénk, hiszen én táplálom a boldogtalanságommal, míg ő bánatot ad számomra.
A feltörő emlékek hulláma megállíthatatlan, és nem is küzdök ellene. Hagyom, hogy sodorjon magával.
A múltam üldöz, s nem tudok tőle szabadulni. Mi történik a sebekkel, amelyeket felszakítunk újra? Vissza lehet térni oda, ahol minden elkezdődött, vagy a világ egyik legbutább döntése újra belépni azon az ajtón? Mennyi fájdalmat képes elviselni a pillangónk? Mennyi sebet bír el még a szívünk? Hányszor kell még összetörnünk ahhoz, hogy végre óvatosabbak legyünk? Mennyi idő kell ahhoz, hogy végre feladjuk a felesleges játszmákat? Mennyi idő kell ahhoz, hogy végre el tudjalak engedni?
Félek, hogy nem tudom féken tartani szívem heves zakatolását a jelenlétében. Félek, hogy újra reménykedem majd. Félek az érzéstől, ami a közelében a hatalmába kerít. Bántott, nem is kicsit. Én mégis bután kitartottam mellette. Hittem a lehetőségekben, melyek talán nem is léteztek.
A múlt fáj, a jelen felemészt, de a jövő még reménnyel teli.....
S bár fájó lecsendesíteni a bennünk felgyulladó vad tüzet, mely aztán felemészti egész testünk, de jobb hamarabb kioltani minden szikráját a felrobbanó vágyaknak, mert túl késő lesz. Fájni fog, égetni. Szétmarcangolja a lelket, új sebeket ejt a beforrottak helyett, és a végén por és hamu marad belőlünk.
Hiba volt. De még mekkora. És ez még csak a kezdet. A szív lassú halállal szűn meg dobogni, kínzó fájdalmak közepette, melyet csak magának köszönhet....
Lesz még rosszabb is. Lesz. Az okos ész is tudja, de nem tud a vágyakkal és emlékekkel teli szívnek parancsolni. És csak tétlenül vár, hagyja, hogy a szív végül feladja a harcot. Reméli, egyszer ráeszmél arra, hogy nem mindig az érzéseknek kell vezérelni bennünket. Vár. és csak vár......
Megjegyzések
Megjegyzés küldése